Amikor a fiam még kicsi volt, gyakran csináltunk sült almát, sőt télen, egy-egy jóleső téli szánkózás után szinte mindig. Eleinte csak simán, kettévágva, kicsumázva, kis lekvárral a magház helyén. Aztán egyre többféle verziót kitaláltunk. Darált diót kevertünk habbá vert cukros tojásfehérjébe, és azt öntöttük az almára, úgy sütöttük, vagy épp csak mézesen, fahéjasan, mellé vaníliafagyival. Kifáradva, a hidegből a jó meleg lakásba térve imádtam az illatát. Régi szép idők! :D Aztán az elmúlt években el is maradt a sült alma. (Igaz, már szánkózni sem járunk együtt, azóta már 26 éves.) Tegnap viszont láttam egy inspiráló fotót, amiről eszembe jutott, és ma reggel ezt sütöttem! 

Annyira egyszerű, alig kell hozzá valami, de nekem nagyon megtetszett. Vettem négy zöld almát, aminek a kalapkáját levágtam, a belsejét pedig kikanalaztam. A csutka részét kidobtam, a húsos részét pedig egy edényben összekevertem egy csomag vaníliás cukorral, egy kis (na jó, nem olyan kis) fahéjjal, és mivel volt otthon kandírozott narancshéj, azt is raktam bele. Ezeket kicsit összefőztem, és aztán szépen visszakanalaztam az almákba. 

 Leveles tésztát vettem elő, és kb. fél centis csíkokat vágtam belőlük, pontosan 24-et. Ezeket - almánként 3+3 csíkot - szépen az almák tetején rácsosra fonogattam, és végül szépen körbevágtam, hogy egyforma hosszan fedjék be az almákat. A levágott darabkák sem kell, hogy kárba vesszenek, forró olajban kisütve, fahéjas cukorral meghintve, vagy baracklekvárral tálalva finom falatok lesznek.

Sütőpapírral bélelt üvegtálba tettem őket, de féltem, hogy eldőlnek, elgurulnak, ezért egy fejre állított zománcbögrével segítettem nekik talpon maradni. Forró sütőbe toltam, és addig sütöttem, amíg a teteje megpirult. Nagyon jó lett! Bár én emellé is szívesen láttam volna egy gombóc vaníliafagyit, de igaza van a nagylányomnak, aki szerint nincs olyan étel, ami mellé én ne tudnék fagyit enni. :)